Telefon, bérlet, iratok, slusszkulcs, házkulcs, esernyő, tízórai, uzsonna, laptop, töltő, beléptető kártya… Minden megvan. Már csak pár percem maradt, hogy elérjem a HÉV-et. Aj, nem is kellett volna slusszkulcsot hozni, csak el ne hagyjam. Kihúztam a vasalót? Biztosan kihúztam, emlékszem rá, visszamentem megnézni. Az ajtót bezártam? Biztosan, még riasztottam is, azt hiszem. Pont elértem a HÉV-et. Vajon minden rendben van, mit hagytam otthon?
Sokaknak ismerősek lehetnek a fenti gondolatok. Az ősz beköszöntével visszazökken minden a megszokott kerékvágásba. Véget érnek a szabadságok, újraindul a tanítás, visszarázódunk a megszokott napi rutinba. Abba a jól megszokott kerékvágásba, ami igencsak próbára teszi az időbeosztásunkat, hiszen gyakran a megszokott napi 24 órába annyi feladatot, különórát, találkozást próbálunk beleszorítani, ami egy jóval hosszabb napba sem férne bele… Mi lesz ennek az eredménye? Rohanás, fókuszvesztés és aggodalom. Mindeközben megszokjuk, hogy nekünk kell „megcsinálni” a napunkat ahhoz, hogy a nap végén elégedetten térhessünk nyugovóra.
Vajon mi a helyzet az Istennel való kapcsolatunkban? A sok feladat, elintéznivaló és aggodalom között van helye az életünkben? Nem is igazán helye kellene legyen, mintha csak egy lenne a napirendünkbe beírt elintézendő feladatok között. Sokkal inkább neki kellene lennie annak a lapnak a naptárunkban, amire a napok, a hetünk épül.
Mária az evangéliumi történetben a legnagyobb természetességgel és szeretettel időz el Jézus társaságában, otthagyva a házimunkát és mindazt, amivel Jézus kedvében járhatna. Meg is értjük Márta felháborodását: „Hát nem szólsz rá?!” Hiszen hozzá hasonlóan mi is próbálunk mindent megtenni az istenkapcsolatunkért: majd én megcsinálom. Akárcsak a sűrű napjainkat. Ezekbe a próbálkozásainkba nagyon könnyű belefásulni és elveszíteni a célt, hogy mi tulajdonképpen Istenhez akartunk közelebb kerülni. Pedig csak egyre lenne szükségünk, amit Mária is tett: ott felejteni magunkat Jézus előtt.

Czikó Györgyi
lelkipásztor, SDG elnökhelyettes