Amikor igazán szomjasak vagyunk, azt megérezzük. Kiszárad a torkunk, cserepesek az ajkaink, megfájdul a fejünk, és talán még szédülni is kezdünk. Ilyenkor a testünk tudja, hogy innivalóra, lehetőleg vízre van szükségünk. 
Amikor a lelkünk szomjazik, annak is megvannak a tünetei: idegesítenek az emberek, türelmetlenek, ingerültek, lehangoltak vagyunk, panaszkodunk, morgunk, másokra mutogatunk, elégedetlenkedünk, boldogtalanok vagyunk. Ha fizikailag szomjazunk, a testünk egyértelműen tudja, mire van szükségünk: vízre, eszünkbe sem jutna valami sósat vagy csípőset enni. A lelki szomjúságnál már nem ilyen egyszerű a helyzet. Talán érezzük, hogy nem vagyunk jó passzban, de sokszor mégsem tudjuk, mire van igazán szükségünk. Egy kicsit több pihenésre, jobb időbeosztásra, nagyobb tudatosságra, megértőbb, támogatóbb közegre, több élményre, egy jobb kapcsolatra, jobb munkahelyre? 
A zsoltáros felismeri és megvallja: “Isten után szomjazik lelkem, az élő Isten után…” Végigolvasva a zsoltárt láthatjuk, hogy neki is megvoltak a problémái, nehézségei, mégsem azt mondja: az otthonom, a közösségem, a múlt után szomjazik a lelkem, hanem hogy Isten után. Ez a legnagyobb hiány.
Amikor észrevesszük magunkon a lelkünk szomjúságának tüneteit, meg merjük-e ezt vallani? Azért vagyok ma ilyen ingerült és türelmetlen, mert elfeledkeztem Isten irántam való türelméről, azért nem tudom szeretni a másikat, mert rég nem éltem át Isten mennyire szeret engem. Isten után szomjazik a lelkem. 
A nyári kánikulát is könnyebb átvészelni, ha elég vizet iszunk, a hétköznapok kihívásain is könnyebb átvergődni, ha Isten kegyelme tölt be. 
Az első lépés: felismerni és megvallani, mi hiányzik igazán, sós ételek és cukros üdítők helyett, egy korty az Élő Vízből.

Herman Fanni
SDG tag, munkatárs