„Amikor azután beszállt a hajóba, kérte őt az előbb még megszállott ember, hogy vele maradhasson. Ő azonban nem engedte meg neki, hanem így szólt hozzá: Menj haza a tieidhez, és vidd hírül nekik, milyen nagy dolgot tett veled az Úr, és hogyan könyörült meg rajtad. Az pedig elment, és hirdetni kezdte a Tízvárosban, hogy milyen nagy dolgot tett vele Jézus, és mindenki csodálkozott.”
Márk 5,18—20

Középiskolai éveim alatt egészen hamar megtapasztalhattam, hogy mit jelent kiállni mások elé és beszélni a hitemről, ugyanis a kollégiumban minden este mi, diákok tarthattunk áhítatot egymásnak. Egészen jól is ment, olykor kevesebb, máskor kicsit több izgalommal. Aztán amikor végzős lettem, egy új, eddig ismeretlen akadállyal kellett szembe néznem: az öcsémmel. Emlékszem, az első áhítat előtt, amin már ott volt mint diák, nagyon izgultam. Vajon mit fog mondani? Mi van akkor, hogyha egyszer csak feláll, és azt mondja, hogy mit beszélek én itt össze-vissza, ha én sem csinálom? Tartottam tőle, mert ő az, aki igazán ismer: nemcsak a jó pillanataimban, hanem a rosszakban is, és neki abban is volt része bőven. Féltem, hogy hiteltelenként fogok állni előtte. Azóta eltelt jó pár év. Lelkész lettem, de még mindig izgulok amikor az öcsém is ott van a templomban, bár eddig (még) egyszer sem állt fel, és kezdett el vitázni velem a hitelességemről.
Nem könnyű kiállni mások elé – főleg olyanok elé, akik jól ismernek minket –, és beszélni a hitünkről. A gadarai megszállott mégis ezt a feladatot kapta Jézustól: „Menj haza a tieidhez, és vidd hírül nekik, milyen nagy dolgot tett veled az Úr, és hogyan könyörült meg rajtad.” Ő nem mehetett tovább Jézussal, hanem ott kellett élnie és hirdetnie az evangéliumot, ahol igazán ismerték őt, nem csak a jó, hanem a rossz pillanataiban is.
Talán sokszor könnyebb ott keresztyénnek lenni, és ott hirdetni Isten szeretetének a jó hírét, akár vita árán is, ahol nem ismer mindenki. Ugyanakkor a mi küldetésünk sem csak random emberekhez szól, hanem azokhoz, akikkel nap mint nap találkozunk. Legyenek ők családtagok, osztálytársak, munkatársak, barátok. Előttük is világítanunk kell. Nem vitákkal, nem csak szavakkal, hanem hiteles, Krisztushoz tartozó élettel és szeretettel. Ez pedig nem könnyű, mert egyrészről ismerik a jó és a rossz pillanatainkat is, másrészről pedig sokszor könnyebb feladni velük a küzdelmet, és rájuk hagyva kétségeiket egyszerűen elfordulni tőlük. Az egykori megszállott hazament, és hirdette Isten nagy dolgait. A hagyomány szerint az egyik első pogány-keresztyén közösség az ő csodájának köszönheti létrejöttét.
Kedves Testvérem! Te fel mered ezt vállalni a „tieid” között? Legyenek ők akár családtagok, osztálytársak, barátok vagy munkatársak. Adja Isten, hogy bizonysággá válhassunk a hozzánk legközelebb állók számára, hogy megismerhessék általunk Isten hatalmas szeretetét!

Czikó Györgyi
elnökhelyettes